Harmadik rész - A Télapó-mentőakció

Fogalmam sincs, hogy tudtam végül elaludni annyi sírás és jégkrém után, de még alvás közben sem tudok szabadulni Olivertől, mert álmomban is kísért. Az a fajta illúzió, amiről tudod, hogy nem valóság és épp ezért pokolian fáj. Azt álmodom, hogy itt van mellettem és az arcomat cirógatja. Az ujjai érintése lágy, ahogy végigsimítja a bőrömet a homlokomtól, az arcomon át a nyakamig. Felsóhajtok és kinyújtom a karomat, hogy megérinthessem, de csak az üres lepedőt tapintom.  Felébredek, de még mindig érzem az érintését az arcomon és ekkor belém hasít a felismerés.

-          Archieee! – sikítom és kiugrom az ágyból, majd ordítva próbálom lerázni magamról a pókot. A folyosóra rohanok, ugyanakkor amikor a fiúk pizsamában kirontanak a saját szobájukból. Gusnál egy baseball ütő van, Archie pedig hatalmas plüss kutyával a kezében siet a megmentésemre.

-          Mi történt? – kérdezi Gus.

-          Archie kis barátja rajtam mászott. – jelentem ki mérgesen és újra megborzongok.

-          Ó, legalább már tudjuk, hogy a te szobádban van. – sóhajt fel a barátom megkönnyebbülten. – Holnap felhívom Jeffet és megpróbáljuk elkapni. – teszi hozzá mosolyogva.

-          Nem próbáljátok, Archie! Addig nem jöttök ki onnét, amíg az a pók meg nem lesz! – jelentem ki. – Ha pedig valamilyen oknál fogva nem találjátok meg, akkor te és én szobát cserélünk. – fenyegetem meg, mire nagyot nyel.

-          Ok. – feleli megszeppenve. – Nos, én visszafekszem. Holnap vlogolni akarok és ha karikás lesz a szemem… - elhallgat, amikor látja, hogy milyen csúnyán nézek rá. – Jó éjt!

Felsóhajtok és az ajtómnak dőlök.

-          Jól vagy? - kérdezi Gus. Nem felelek semmit, csak ránézek, amiből azonnal tudja, hogy a válaszom egy határozott nem lenne. – Gyere, aludj nálam ma! – kéri.

-          Megkaphatom a párnád? – kérdezem.

-          Persze! – válaszolja mosolyogva. – Tudod, hogy majd jobb lesz. – biztat. – Hamar túl leszünk ezen a pár héten és jön az új év.

-          Ne is juttasd eszembe, hogy az új évet is egyedül kezdhetem. – sóhajtok. – Legalább ti itt vagytok nekem.  – jegyzem meg végül.

-          Minden rendbe fog jönni, Rach! Nem leszünk mindig ilyen szerencsétlenek. – jelenti ki reményteljes hangon. – De ugye majd leszel a szilveszteri csókom? – kérdezi.

-          Már megígértem Archienak. – felelem álmosan.

-          A francba. – sóhajt.

-          De ha nem találja meg a pókot szilveszterig, akkor részemről semmis a megállapodás. – teszem hozzá, Gus pedig felnevet.

Hazautazás előtt még elugrunk egy utolsó pillanatra időzített bevásárlásra.  A városon eluralkodott az ünnepi hangulat, mindenki boldog hálaadást kíván mindenkinek és az üzletek már a következő nagy ünnepi ámokfutásra, a karácsonyra készülnek.  Mindig is imádtam ezt az időszakot, főleg a barátaimmal. Minden évben feldíszítettük a lakást, korcsolyázni mentünk a Central Parkba, megnéztük a Rockefeller Center karácsonyfa fényeinek felkapcsolását és annyi bormentás forró csokit ittunk, hogy Szilveszterre már a gondolatától is hányingerem lett.

De az idei év más volt. Talán mert most először fordult el, hogy mind a hárman szinglik voltunk? Vagy mert csak idősebbek lettünk? Nem tudom. De egyikünk szemében sem csillogott az a lázas várakozás, mint azelőtt.

Másnap reggel Tiffel és Angeloval reggeliztünk, akik a városban töltik a Hálaadást. Angelo első alkalommal ünnepel és rögtön Tiffany családjával, akik nem tudnak az egész zöldkártya hadműveletről, így valószínűleg kisebb sokkot kaptak, amikor Tiff bejelentette, hogy megházasodik.

Délután felpakoltuk a sütőtökös és pekán diós pitéket, amit minden évben Archie sütött, valamint a friss áfonyát a termelői piacról és elindultunk haza. Idén a szüleim rendezik a nagy hálaadási vacsorát, amikor a három család közösen ünnepel, és már előre tudom, hogy anyám valószínűleg eszelős mennyiségű étellel, felszolgáló személyzettel és egy szerinte pont hozzám való ruhával készült az alkalomra, ami miatt az első egy órában össze fogunk veszni. Ez pedig beindítja majd a domino effektust, mert ha veszekszünk apa konyakozni kezd, ha konyakozni kezd, akkor politikáról fognak beszélni, aztán történelemről, aminek a vége az lesz, hogy a férfiak újra harcolják a függetlenségi háborút,  a nők pedig unalmukban arról kezdenek majd beszélni, hogy ki ment férjhez a legutóbb vagy kinek született kisbabája és ezzel bezárul majd a kör, mert anyám végre elkezdhet szekálni, hogy miért nincs barátom.

Még a gondolattól is kisebb pánikroham tört rám és az aggodalmaimat el is meséltem a fiúknak.

-          Mi lenne, ha egyszer végre felvennéd az átkozott ruhát, amit vesz neked? – kérdezi Gus, miközben az autópályán araszolunk.

-          Igen, az végre megtörné a kört. – ért egyet Archie és hátrapillant az anyósülésről.

-          Biztos vagyok benne, hogy akkor találna valami más okot, hogy belém köthessen. – jegyzem meg.

-          Drágám, ők a szüleink. – jegyzi meg Archie. – Mindig találnak valami okot, hogy belénk kössenek.  - fintorogni kezdek. – Hallgassunk egy kis zenét. – ajánlja, majd elindítja Kelly Clarkson karácsonyi albumát.

Amint kifelé bámulok az ablakon, a mellettünk lévő kocsiban megpillantok egy fiatal párt. Nevetgélnek és csókolóznak, amíg a mögöttük araszoló kocsi sofőrje rájuk nem dudál. De még ezen is csak kacagni tudnak. Piszkosul irigylem őket. Mielőtt azonban belesüllyedhetnék az önsajnálatba, meghallom, hogy csörög a mobilom.

-          Biztosan anyám az, hogy nem felejtettük e el az áfonyát. – jegyzem meg, miközben előásom a táskámból a készüléket. Amikor meglátom a kijelzőn a hívót, a szívverésem is kihagy egy ütemet.

-          Ollie az. – suttogom döbbenten.

-          Mi? – kiáltja Gus és meglepettségében fékez egyet, mire hátulról ránk dudálnak, Archie pedig magára önti a sütőtökös lattét.

-          Ez egy Prada kabát te északi barbár! – visítja.

-          Felvegyem? – kérdezem izgatottan.

-          Ne! – kiáltják kórusban.

-          Ne vedd fel! – tanácsolja Gus.

-          Igen, ha rögtön felveszed tudni fogja, hogy milyen kétségbeesett vagy. – ért egyet Archie.

-          Ha újra hív, vedd fel és csak mondj annyit, hogy majd visszahívod, mert most nem érsz rá. – folytatja Gus.

-          De ne hívd vissza! – szól közbe Archie. Értetlenül pislogok hol rá és hol Gusra. – Ha ezután újra hív, akkor beszélhetsz vele, plusz te is tudod, hogy ő is legalább olyan kétségbeesett mint te. – jelenti ki.

-          Ez nektek már bejött? – kérdezem ámulva.

-          Mhm! – csóválja a fejét Archie.

-          Még sosem. – feleli Gus.

-          Kössz srácok! Rátok tényleg lehet számítani, hogy ha az embernek jó tanácsra van szüksége. – mormogom magam elé. – Tudjátok mit? Egyáltalán nem fogom visszahívni. – jelentem ki határozottan.

-          Ez a beszéd! – vágja rá Gus. – Igazi feminista leszel. Ma még csak nem hívod vissza, holnap pedig már lábat sem borotválsz. – teszi hozzá, mire vállba bokszolom, Archie pedig nevetni kezd.

Amint belépek az ajtón, megcsap a sült pulyka, a pillecukros édesburgonya, a puncs és anya híres whiskeys csokoládéfelfújtjának össze nem téveszthető illategyvelege.

-          Sziasztok! – kiabálom, majd leveszem a kabátomat.

Apám bukkan fel elsőként. Kockás ingben, kötött kardigánban, a mellén az olvasószemüvegével. Azonnal észrevettem a csuklószorítókat a kezén, ami azt jelentette, hogy új könyvön dolgozik és valószínűleg éjjel-nappal gépel.

-          Kis Bogaram! – rám mosolyog és ölelésre tárja a karját.

-          Szia papa! – üdvözlöm és a karjába bújok. Arcszesz, pipadohány és mentolos cukorka illata van, ami mindig kislánykoromra emlékeztet.

-          Fáradtnak tűnsz. – állapítja meg. – Minden rendben van? – kérdezi.

-          Rachel az? – harsogja anyám a konyha felől. Pár pillanattal később meg is jelenik. – Jó, hogy itt vagy, le kellene szűrni a mártást, amíg megterítünk. – kezdi azonnal. – Remélem hoztál másik cipőt is magaddal. – jegyzi meg. – Híztál? – kérdezi. – Az arcod olyan puffadtnak tűnik… - teszi hozzá, majd azonnal visszaindul  a konyhába.

-          Jó újra itthon. – jegyzem meg fanyarul, mire papa nevetni kezd.

Egy kisebb vita és némi szemforgatás után megegyeztem anyával, hogy felveszem a ruhát amit nekem vett. Harisnyát és övet választottam hozzá és egy olyan cipőt amit anyám szerint a vörös lámpás negyedekben szoktak hordani.

Először Gus családja érkezett meg. Az öccse idén a menyasszonya családjával ünnepelt, ezért csak hárman jöttek. A mamája szorosan megölelt és megdicsérte a ruhámat, az apja pedig elsütött egy viccet, hogy nem is érte Gus miért lett meleg, ami miatt mindenki kínjában kezdett nevetni.

Archie, a szülei és a legfiatalabb bátyja pár perccel később érkeztek. Az idősebb testvérei már a családjukkal ünnepeltek. A fiatalabb a menyasszonyát is magával hozta. Az a tipikus krémszínű kardigános, bubifrizurás, gyöngysort viselő, Chanel parfümös, lányszövetség örökös tag és volt pompomlány jelenség volt, akitől mindig enyhe hányingert éreztem.

Visszafojtottam egy mosolyt, mikor megláttam Archie kötött pulóverét, amit biztosan a nagymamájától kapott.

-          Archibald, annyira örülök, hogy látlak! – harsogta anya. – Hoztál pitét? Milyen kedves! Fogytál? – kérdezi.

-          Jessica, csodásan nézel ki! Mit használsz a bőrödre? Áruld el a titkod, esküszöm tíz évvel fiatalabbnak nézel ki, mióta legutóbb láttalak! – feleli Archie. Egy kicsit irigylem azért, hogy ilyen könnyedén tudja játszani ezt a szerepet.

-          Archibald! Mit használsz a hajadra? Ma olyan fényes, mint az északi vadlovak szőrén megcsillanó naplemente! – jegyzem meg neki, miután anyám hallótávolságon kívül kerül.

-          Nagyon vicces! – feleli. – Szeretnéd, hogy én dobjam be a szingli-Rachel témát elsőként? – kérdezi.

-          Ki kér konyakot? – kérdezi apa, mire mindhárman kórusban felelünk.

-          Úgy érzem a ma estét nem tudom végigcsinálni pia nélkül. – állapítja meg Gus.

-          Erre, erre! Gyertek a szalonba és koccintsunk. Marghret, elkészítetem a ráktortácskát, amit Martha műsorában láttunk. – magyarázza anyám.

A vacsora legfőbb témája szerencsére Richard (így, szigorúan, még véletlenül sem Richie) és Mildred (akinek a neve hallatán egy nyolcvan éves nénike és nem egy huszonhárom éves lány jut eszembe) közelgő (egészen pontosan júniusi) esküvője. Megcsodáljuk a gyűrűt, majd türelmesen meghallgatjuk a szüleink saját esküvői történeteit és a menyasszonyi ruhák és esküvői torták részletes körülírását.

-          Van egy igazán remek könyvem az esküvőszervezésről, még tavaly vásároltam, amikor Rachelnek megvolt az a komolyabb barátja és azt gondoltam, hogy szükség lehet rá. – magyarázza anyám. – Majd odaadom, ne porosodjon a polcon. – teszi hozzá, mire fűrészporrá válik az étel a számban.

-          Jessica, hallottad már, hogy Archie könyvet ír? – szól közbe Gus, hogy témát váltson, én pedig hálásan pillantok rá.

-          De hogy minek! – horkan fel Archie apja.

-          Alfred, kérlek, ne kezd! – jegyzi meg Marghret. – És? Mi a helyzet New Yorkban? Találkozgatsz valakivel Rachel? – fordul felém.

-          Nos… igen. – szalad ki a számon. Archie majdnem félrenyel mellettem.

-          Tényleg? – kérdezi anyám. – Nem is mondtad, nem lehet komoly a dolog.

-          De, az! – vágom rá. – Lehet, hogy karácsonykor hazajön velem. – teszem hozzá, mire Gus, aki velem szemben ül, bokán rúg.

-          Mi a neve? – kérdezi Marghret. – Mivel foglalkozik? 

Gyorsan vágok egy darabka pulykát és a számba tömöm egy adag krumplival, majd rágni kezdek, komótosan, mosolyogva. Az asztalnál minden szempár rám szegeződik. Most mi a fenét mondjak nekik? Ekkor eszembe jut a könyves bolt, ahová idén tavasszal anyával bementünk, amikor a városban járt. Elég gyakran jártam oda, de addig a napig fel sem tűnt a tulajdonos, amíg anyám meg nem jegyezte, hogy egy igazi álom pasi.

-          Mama emlékszel arra a kis könyvesboltra, ahol tavasszal jártunk? – kérdezem. – megjegyezted, hogy randiznom kellene a tulajjal. – teszem hozzá, mire látom a felismerés szikráját a szemeiben. Gus ismét belém rúg az asztal alatt.

-          Most ugratsz? – kérdezi anya csodálkozással vegyes áhítattal.

-          Miért tenném? – kérdezem vigyorogva.

-          Mi is a neve? – kérdezi izgatottan. – Polly, Marghret, még egy olyan csinos férfit el sem tudtok képzelni! Magas, sötét hajú, zöld szemű, megnyerő modorú. Ó, én már akkor láttam ám, hogy milyen szemeket meresztett rád! – hadarja. – Mi is a neve?

-          John William Parker Jr. – felelem. – A szüleié a híres Parker könyvesbolt lánc. – Teszem hozzá, mire a férfiak elismerően bólogatnak.

-          Micsoda meglepetés!  - jegyzi meg anyám. – Most már tényleg van miért hálát adni. – teszi hozzá kacarászva.

-          A meglepetés majd szegény „szexi könyvesbolt pasit” fogja érni, ha rájön, hogy a pasijának tartod, mert egyszer beszélgettetek egy könyvről. – suttogja a fülembe Archie.

-          Gus, ti mit szóltok ehhez? – kérdezi apa. – Rendes pasas ez a könyvárus fiú?

-          Egyelőre még szóhoz sem jutunk a meglepetéstől. – feleli Gus. – Annak tűnik, nagyon tiszteletteljes és udvarias Rachellel. – teszi hozzá.

-          Köszönjük a vásárlást, táskát számolhatok? – suttogja Achie a fülembe, mire majdnem felvihogok.

-          Meséltem már, hogy Tiffany férjhez megy? – kérdezem vigyorogva.

-          A duci lány a színházból? – kérdezi Marghret döbbenten.

Két órával később mindenki jól lakva, kissé elálmosodva ejtőzik a nappaliban.  A nőknél ismét az esküvő a téma, de anyám most már nem ajánlja, hogy kölcsön adná azt a híres könyvet, sőt szerintem fejben már a virág dekorációt tervezgeti az én esküvőmre John William Parker Jr-al. A férfiak a baseball meccsről beszélgetnek, mi hárman pedig a puncsos tálat őrizzük.

-          Rachel mire volt ez jó? – kérdezi Gus.

-          Elegem van belőle, hogy anyám úgy viselkedik, mintha valami savanyú vénkisasszony lennék, aki senkinek sem kell. – Most legalább egy darabig békén fog hagyni.

-          És mit mondasz majd neki, hogy ha mégsem hozod haza a srácot karácsonyra? – kérdezi Gus.

-          Majd azt mondom, hogy beteg, vagy a haldokló nagymamájával akarta tölteni az ünnepeket. – vágom rá.

-          Jézusom! – sóhajt Gus.

-          Legalább egy olyan pasit választottál volna akivel életedben három mondatnál többet is beszéltél. – jegyzi meg Archie.

-          Ok, akkor melyikőtök akar lenni a pasim?  Vagy mondtam volna Ollie-t? – kérdezem cinikusan.—Az egyetlen hetero pasi, akivel állandó kapcsolatban állok az portásunk. – magyarázom.

-          Egy húszasért tuti eljátszotta volna, hogy együtt jártok. – vonja meg a vállát Gus.

Már bőven elmúlt éjfél, amikor lefekvéshez készülődöm a régi szobámban. Archie holnapra maratoni vásárlást tervezett be, így próbálom kipihenni magam. Megkeresem a telefonomat a táskám mélyéről, hogy írjak Tiffnek és megkérdezzem hogy sikerült a vacsora. Azt hiszem, hogy megelőzött, de amikor megnyitom az üzenetet, rájövök, hogy Ollie írt.

„Boldog Hálaadást!”

Dühös vagyok és sírni szeretnék, de közben pedig nevetek. A párnám alá süllyesztem a telefont és próbálok elaludni. Persze sikertelenül.

-          Boldog Hálaadást! – mondom századszorra, miközben a plázában sétálunk táskákkal felpakolva.  – Szerintetek ez normális? És mit jelent? Miért írt nekem ilyet? Egyáltalán miért írt?

-          Lehet, hogy ezért hívott. – állapítja meg Gus. – Talán csak boldog hálaadást akart kívánni. – vonja meg a vállát.

-          De miért akar nekem boldog hálaadást kívánni amikor összetörte a szívemet? – kérdezem drámai hangon. – Micsoda szadista, érzéketlen ember tesz ilyet? Gondolhatja, hogy mennyire boldog ez a hálaadás! – panaszkodom. – Vagy, lehet, hogy ezzel akart valamit? – kérdezem elgondolkozva.

-          Rachel, ne kezd! – kéri Archie unottan. – Valószínűleg minden ismerősének elküldte az üzenetet.

-          Akkor miért hívott fel? – kérdezem.

-          Nem tudom, lehet hogy azokat akikkel le szokott feküdni fel is hívja… - jegyzi meg Gus.

-          Fel fogom hívni és megkérdezem, hogy mire jó ez az egész. – jelentem ki.

-          Ne már! – kiált fel Archie. – Holnap reggel meg már megint ott lesz. – teszi hozzá gúnyosan.

-          Ennyire gyengének tartasz? – kérdezem kihívóan.

-          Igen! – feleli. – Rachel, te egy okos csaj vagy, de ez a pasi a kriptonitod. Egyszerűen nem tudsz reálisan gondolkodni, ha róla van szó. Tudod, mit gondolok? – kérdezi és megáll. – Ezt az egészet azért csinálta, hogy visszaédesgessen magához. Tudja, hogy fel fogod hívni. Ez az egész egy játék neki.

Felsóhajtok és Gusra nézek és a sajnálkozó pillantásától a bokámig zuhan a gyomrom.

-          Gyertek, menjünk parfümöt venni és közben kitaláljuk, hogy hogyan hozzuk össze Rachelnek a randit a könyvesboltos-pasival.  – ajánlja Archie végül.

A hó hatalmas pelyhekben hullik aznap este, amikor visszaérünk a városba. Archie még elrángat minket magával vásárolni, habár már mindegyikünk nagyon fáradt. Fásultan, zombi üzemmódban sétálunk utána a táskáinkkal, miközben ő vidáman énekli a Winter Wonderlendet.

Egyszerre torpanunk meg hazafelé, amikor megpillantjuk a könyvesbolt kivilágított kirakatát. Még mindig nyitva van.

-          Menjünk be! – kiáltja Archie izgatottan.

-          Most? – kérdezem nyafogva. – Úgy festek, mint a halál.

-          Ez nem igaz. – biztat Gus. – Ugye Archie?

-          Nos, nem fogok hazudni, voltál már szebb is. A hajad borzalmasan áll, a szemed karikás és lepatogott a körömlakkod. – jegyzi meg.

-          Nem segítesz Arch’! – sóhajt Gus. – Csak menjünk be. Köszönünk neki, megnézzük hogy reagál rád. – kéri.

-          Na jó! – sóhajtok. – Egy pofára eséssel több, vagy kevesebb... – teszem hozzá unottan, majd előre megyek.

Az ajtó fölötti kis harang csilingelő hangjára felpillant az idősebb, szemüveges eladóhölgy a kassza mögül.

-          Jó estét! – üdvözöl minket mosolyogva. Mi is köszönünk, majd besétálunk a polcok közé. Archie találomra levesz egy vadászati szakkönyvet és lapozgatni kezdi, mintha bárki is elhinné róla, hogy az Yves Saint Laurent csizmájában nyakába veszi a kanadai erdőket, hogy medvére vadásszon, a tökéletesre szedett szemöldökével és a hatvan kilójával.

A kellemes hangtól azonnal rebegtetni kezdik a pillangók a szárnyukat a hasamban. Itt van ő! John William Parker Jr. Százkilencven centi, széles vállak, görög szobrokat megszégyenítő arc, zöld szemek és egy mosoly, amit bármelyik férfi modell megirigyelne. Egy vevővel beszél, kedvesen, türelmesen, mint mindig. Az egész kisugárzásában van valami megnyerő, bizalomgerjesztő. Láttam már őt kisgyerekek mellett gugolva, a kedvenc meséikről faggatva őket, vagy idős nénikkel beszélgetve receptes könyvekről. Figyeltem már, ahogy lenyűgözve hallgatja az idős háborús veteránok történeteit a történelmi atlaszok fölött. Egyszerűen tökéletes volt.

-          Mit szólnátok, ha kő, papír, ollóval eldöntenénk, hogy kié legyen. – sóhajt Gus.

-          Menj oda hozzá! – Archie meglök hátulról, mire felszisszenek és ügyetlenségemben felborítok egy takarosan elrendezett könyvkupacot.

-          Remek! – grimaszolok. John felénk kapja a pillantását, mire a két barátom rögtön odébb áll. Letérdelek és elkezdem összeszedni a könyveket.

-          Hagyd csak! – felpillantok és tátva marad a szám, amikor mellém térdel. – Egyébként is el akartam rakni őket innét. Ma már háromszor kellett újra építenem a kupacot. – jegyzi meg mosolyogva.

-          Öhm... az gáz. – felelem. Nagyon megnyerő Rachel! Te vagy a flörtölés királynője.

-          Hogy telt a hálaadás? – kérdezi kedvesen.

-          Egyedül megettem egy fél sütőtökös pitét. – szalad ki a számon. Felnevet, én pedig elvörösödöm.

-          Én talán többet is mint egy fél. – válaszolja, majd feláll és a kezét nyújtja, hogy felsegítsen. – Segíthetek valamiben? – kérdezi. Igen, szeress belém, vegyél feleségül és legyen két gyerekünk.

-          Én... én... – dadogom. Türelmesen vár, amitől még szerencsétlenebbnek érzem magam. – Eljönnél velem kávézni valamikor? – bököm ki végül.  A mosoly lehervad az arcáról és most ő jön zavarba.

-          Hogy? – kérdezi. – Mármint... ok. – dadogja. – Hú... ez most váratlanul ért. – idegesen felnevet.  – Nos, az az igazság. – megköszörüli a torkát. – Én most... igen, szóval eléggé elfoglalt vagyok. – mondja végül. – És... ez most egy nagyon húzós időszak itt. Lehetne, hogy visszatérjünk erre pár hét múlva? – kérdezi. – Úgy értem... miért is ne? – nevetgél zavartan. – Csak most kicsit rossz az időzítés. – fejezi be sóhajtva.

-          Ok. – bököm ki. – Köszönöm! – teszem hozzá. Istenem, most tényleg megköszöntem neki, hogy kikosarazott?

-          Nekem most... dolgom van hátul. – mondja gyorsan. Időm sincs összeszedni magam, mert amint látótávolságon kívül kerül, Gus és Archie már mellettem teremnek.

-          Mit mondott? – kérdezi Archie mohón.

-          Mondj el mindent! – kéri Gus.

-          Lekoptatott. – felelem szűkszavúan. – Most már hazamehetünk? – kérdezem nagyot sóhajtva. A fiúk szó nélkül bólintanak.

Mind a hárman meglepődünk a leesett hó mennyiségén. Az emberek kezdenek eltűnni az utcákról, mindenki igyekszik megúszni a havazást és a latyakos, csúszós utakat. A fiúk Tiff holnapi esküvőjéről csacsognak, én pedig újra és újra előveszem a konyvesbolti leégésem emlékét. Úgy próbálgatom, mint ahogy egy fájó fogat piszkál az ember a nyelvével. Szerencsétlennek és megalázottnak érzem magam. Hogy is hihettem, hogy ez a férfi isten leállna velem?

Annyira a gondolataimba feledkezem, hogy kis híján nem is veszem észre a mikulásruhás alakot, aki az egyik ház előtti lépcsőn ül. Körülnézek, de itt nincsenek boltok és nem látok nála adománygyűjtő kosarat vagy cukorkás zsákot sem. Elveszettnek tűnik. Az arca sápadt, a szemei fáradtak.

-          Rachel? – Gus hangja türelmetlenül cseng, amiért lemaradtam. Archie visszaszalad hozzám.

-          Gyere már, befagy a seggem! – nyaggat.

-          Szerintem rosszul van. – suttogom neki. Archie a szemét forgatja.

-          Biztosan csak részeg! – állapítja meg. Csúnyán nézek rá, majd közelebb megyek a télapóhoz.

-          Uram? – szólítom meg. – Minden rendben? – kérdezem. Összrezzen és rám pillant, de nem felel. – Rosszul van? – kérdezem, mire bólint. Kétségbeesetten pillantok Archie-ra.

-          Hívjunk mentőt. – állapítja meg. Ekkor már Gus is visszajön és gyorsan leveszi a kabátját, hogy az öreg vállára terítse.

-          Itt lakik valahol a környéken? – faggatom.

-          Ne-nem. – válaszolja elhaló, fáradt hangon. – Északon. – suttogja.

-          Hogy került a város ezen részére? – kérdezi Gus. – Van családja?

-          Feleségem. – suttogja.

-          Fél óra? – kiáltja Archie a telefonba. – Viccel? Hiszen, épp hogy csak szállíngózik. – jegyzi meg.

Felpillantok. Még sosem láttam ilyen sűrű hóesést és ekkora hópelyheket.

-          Na? – kérdezi Gus, amikor Archie lerakja a telefont.

-          A havazás miatt fél óra mire ideérnek. – állapítja meg.

-          Nem hagyhatjuk itt. – jelentem ki. Mindhárman felkapjuk a fejünket, amikor meghalljuk egy közeledő autó hangját. Egy taxi az.

-          Hé! – kiáltom és az útra szaladok, hogy megállítsam.

-          Kisasszony, elment az esze? – kiabál ki a férfi, miután lefékezett.

-          Ez az ember rosszul van! – felelem. – Kérem, segítsen!

-          Mára végeztem! – feleli a férfi.

-          Figyeljen, itt van száz dollár! – lép hozzá Gus. – Két háztömbnyire van egy kórház, kérem vigyen minket oda!

-          Kérem, uram! – könyörgöm neki. A sofőr kinéz az ablakon. Archie az öreg mellett guggol és a kezeit dörzsöli.

-          Jól van! De maguk cipelik! – jelenti ki.

Lassan, araszolva haladunk, kis mellékutcákon, hogy kikerüljük a dugót. A sofőr káromkodik, szid minket, a havat, a többi autót és Istent. Archie mellette ül, látom, ahogy idegesen dobol a lábaival. A kis öreg közöttünk kuporog, a feje hol az én vállamra, hol Guséra hanyatlik.

-          Nincs aki megetesse Rudolphot... – motyogja.

-          Mit mondott? – kérdezi Gus.

-          Uram, elárulja a nevét? – kérem. Rám pillant. Most, az autó halvány fényében veszem észre, hogy a  fehér szakálla igazi, nem csak jelmez.

-          Claus. – feleli halkan, majd behunyja a szemét.

A váróban ülünk mindhárman, miközben a télapót a sürgősségin vizsgálják. Majdnem felnevetek a helyzet morbidságán. Éjfél elmúlt és itt helyben el tudnék aludni. Archie valami prospektust nézeget, Gus pedig el-elbólint az egyik fotelban.

-          Elnézést! – egy nővér lép hozzánk. – Maguk hozták be a télapót, ugye? – kérdezi.

-          Igen! – felugrom. – Hogy van? – érdeklődöm.

-          Jobban. – rám mosolyog. – Valószínűleg elcsúszott és beverte a fejét, mert félrebeszél. Találtunk nála egy személyi igazolványt, de nem vagyunk benne biztosak, hogy igazi e. – folytatja.

-          Azt mondta, hogy a neve Claus. – jegyzi meg Gus.

-          Igen, az igazolványba is ez van írva. – bólint a nővér. – A vezetékneve pedig... – rám pillant és egy másodpercre elmosolyodik. – Santa. – mondja végül. Mindhárman meglepődünk.  – Találtunk egy telefonszámot az iratai között. Felhívtuk és a felesége vette fel, aki már útban van ide. – nyugtat meg minket. – Így szerintem nyugodtan hazamehetnek. – jelenti ki.

-          Volt még valami más nála? – kérdezem, amikor tovább indul a dolgára.

-          Csak egy csomó fotó rénszarvasokról, és egy lista nevekkel. – vonja a meg a vállát.

-          Hát ez... – kezdi Archie.

-          Ne mondj semmit! – szól közbe Gus.

-          Claus...Santa? – suttogom magam elé döbbenten.

-          Ez több mint fura. – pislog rám Archie.

-          Menjünk. – indítványozza Gus. – Az öreg jó kezekben van és hallottátok, hogy a felesége is útban van már.

-          Menjetek, én a télapóval maradok. – jelentem ki.

-          Sosem gondoltam volna, hogy valakitől ezt a mondatot fogom hallani. – vágja rá Archie.

-          Nem hagyunk itt. – vágja rá Gus.  – Mind megvárjuk Mrs. Santát, aztán valószínűleg felébredünk és kiderül, hogy ez csak egy álom volt. – grimaszol, majd visszaül a fotelba.

Gus és Archie egymásnak dőlve alszanak a kanapén, miközben én a falióra mutatójának kattogását hallgatom. Nővérek jönnek és mennek. A kórház csendes ezen a késői órán. A takarítónő a Jingle Bellst fütyörészi és odakint végre elállt a hó. A csizmasarkak kopogása szinte bántónak tűnik ebben a meleg, álmos csendben. Egy aprócska, ősz hajú, piros kabátos hölgy érkezik. Kétségbeesetten néz körbe a táskáját szorongatva, majd a nővérpulthoz lép. Pár pillanattal később a nővér akivel mi is beszéltünk, abba a szobába vezeti be, ahol Mr. Santa fekszik. Amikor a nővér rám pillant, az arckifejezéséből tisztám látom, hogy ezt az egészet még ő sem akarja elhinni. Halkan odasétálok az ajtóhoz és járkálni kezdek. A nővér kijön, rám mosolyog, majd visszaül a pult mögé és felveszi a keresztrejtényt amit félbe hagyott. Fogalmam sincs mennyi idő telik el, mire a szoba ajta halkan nyílik.

Az idős hölgy fáradtnak tűnik, de mosolyog.

-          Ha jól gondolom, te vagy az az ifjú hölgy, aki megmentette az én Clausomat. – lép hozzám és a kezemért nyúl.

-          A barátaimmal hoztuk be. – felelem és az alvó fiúk felé mutatok. A néni keze meleg és ráncos, ahogy megszorítja a kezemet. Csak ekkor veszem észre, hogy az enyémek milyen hidegek.

-          Klaus azt mondta, hogy rengetegen elmentek mellette, hiába kért segítséget. A végén már feladta és akkor te megálltál segíteni. – magyarázza könnyes szemmel. – Köszönöm!

-          Nem kell megköszönnie! – kérem. – Örülök, hogy segíthettem. Jobban van már? – kérdezem.

-          Igen, igen. – bólint. – Egy kicsit még kótyagos. Ó, mennyire mondtam neki, hogy ne menjen ma el a játékgyárba, de nem hallgatott rám. Az az igazság, hogy nem mai darab már. – sóhajt. – Nagyon rendes lány vagy, Rachel! – mondja, ismét megszorítva a kezemet. – Melyik fiatalember olyan szerencsés, hogy a barátodnak mondhatja magát? – kérdezi.

-          Egyik sem. Ők csak jó barátok. – felelem zavartan.

-          Azokra is szükség van, de egy igazi társra még inkább. – jelenti ki.

-          Talán meg kellene kérnem a férjét, hogy hozzon nekem egyet. – tréfálok, ő pedig felnevet és kedvesen megpaskolja az arcomat.

-          Bárcsak ilyen egyszerű lenne. – sóhajt. – Sajnos Klaus ebben nem segíthet. Ha megtehetné, hidd el nem lenne ennyi magányos ember a világon. – bizonygatja. Mosolyogni próbálok. Ez a két kis öreg tényleg teljesen hibbant.  – De valamit azért szeretnék adni Neked, cserébe amit értünk tettél. – jelenti ki, majd a táskájába nyúl.

-          Kérem, Mrs. Santa... erre semmi szükség! – felelem gyorsan.

Egy gyönyörű csillogó gyöngyökkel és fehér cukormázzal díszített hópehely alakú süteményt vesz elő, ami egy átlátszó dobozban van.

-          Ez egy nagyon különleges sütemény. – magyarázza, majd a kezembe nyomja. – Nem csak azért, mert a világ legfinomabb teasüteménye, hanem mert miután megetted, három kívánságod teljesülni fog. Zavartan pislogok rá, majd a süteményre. – Szóval csak okosan!  - teszi hozzá, majd rám kacsint. Bólintok. – Megyek és megnézem Klaust. – jelenti ki. – Még egyszer köszönöm! – mondja újra, majd magához ölel. Vanília, narancs, borsmentás cukorka és fahéj illata van. Mint a karácsonynak. – Mindig hallgass a szívedre, Rachel! Akkor nem fogsz tévedni. – tanácsolja. Megszeppenve állok ott, még akkor is, amikor ő már visszament a szobába. Lepillantok a süteményre és visszamegyek felébreszteni a fiúkat.

-          Mhm... mennyi idő van? – kérdezi Archie ásítva.

-          Késő. – felelem. – Megérkezett Mrs. Santa. – teszem hozzá. – Azt hiszem mehetünk. – állapítom meg és újra a betegszoba ajtajára pillantok

-          Gus, ébredj! – Archie megböki a karját. Gus felmordul és tovább alszik. – Gustav! – szól neki hangosabban. Gus ismé felmordul, majd a Sunrie Sunsetet kezdi énekelni álmában. – Te jó ég! Az nem Liza Minelli? – sikítja Archie.

-          Mi? Hol? – Gus felül és értetlenül pislog.

-          Jó reggelt napsugár! – üdvözlöm.

-          Menjünk! – jelenti ki Archie. – Nincs annyi korrektor a világon, ami holnap elég lenne a szemem alá, azt hiszem. – ásít.

-          Elnézést! – a nővérke lép hozzánk újra és meglehetősen feldúltnak tűnik. – Nem tudják hova tűnt Mr. Santa? – kérdezi.

-          Hogyan? – pislogok rá. – Bent voltak a feleségével a... szobában. – felelem. Egy másik nővér és a biztonsági őr, épp akkor jönnek ki a szobából. Az ágy üres.

-          Csak úgy elmentek? – kérdezi Gus.

-          Akkor láttuk volna őket. – jelentem ki. – Végig itt voltunk. – nézek a nővérre.

-          Ez a történet egyre furább kezd lenni. – jegyzi meg. – Kérem, ha látják vagy hallanak róla, szóljanak ide. – teszi hozzá. Mindhárman bólintunk.

A város mesebeli helynek tűnik a szinte érintetlen hóban, a rengeteg fénnyel. Az éjszaka csendes, szinte nem is evilágian békés, amikor hazaindulunk.

-          Nézzétek! – kiált fel Archie. Hátranézünk, ő pedig a havat bámulja.

-          Ezek mik? – a nyomok fölé hajolok.

-          Olyan, mint az őzek lábnyoma. – éllapítja meg Gus.

-          Vagy a rénszarvasoké... – suttogom magam elé. Ekkor eszembe jut valami. – Fiúk... az idős néni... Mrs. Santa... tudta a nevem. – mesélem el nekik.

-          Biztosan az öreg mondta el neki. – vonja meg a vállát Gus.

-          Én nem árultam el neki a nevemet. – felelem.

-          Akkor biztosan hallotta, ahogy beszélünk. – erősködik.

-          Akkor ezek mik? – kérdezi Archie. – És hova tűntek az imént?

-          Srácok, ugye nem hiszitek, hogy az az igazi Télapó volt? – nevet gel Gus.

-          Hát persze, hogy nem! – vágja rá Archie. – Az év eszen szakában én is rénszarvas szánnal járok mindenhova. – jegyzi meg. Gus a szemét forgatja.

-          Te mit gondolsz Rachel? – pillant rám.

-          Azt... hogy menjünk végre haza. – sóhajtom. – Pokoli napom volt, vagyis pokoli hetem, vagy hónapom... csak aludni akarok. – nyafogom.

-          Én pedig éhes vagyok. – jelenti ki Archie.

-          Én is! - Gusszal egyszerre válaszolunk. 

Haza indulunk, amikor eszembe jut a süti.

-          Várjatok! Együk meg ezt! Elosztom három részre. – ajánlom.

-          Nem is tudom Rach! nem néz ki gluténmentesnek. – fanyalog Archie.

-          Fogd be és edd meg! – vágja rá Gus. – Fincsi! – vigyorog, miután a szájába tömte a saját darabját. Mi is követjük és egyetértően hümmögünk.

-          Mrs Santa azt mondta, hogy ha megettem, hármat kívánhatok. – mesélem nekik.

-          Akkor kívánj! – biztat Archie.

-          Mit szólnátok hozzá, mindegyikünk kívánna egyet. – indítványozom. Gus gúnyosan felhorkan. – Gyerünk már! – a vállába bokszolok. – Épp most mentettük meg a Télapót, aki eltűnt egy rénszarvas szánon. Ki tudja, lehet, hogy ez is bejön.

-          Ok! – sóhajt Gus.

-          Úristen! Nem is tudom, hogy mit kívánjak! – kiáltja Archie. – Listát kellene írnom. Hű, ez nagyon váratlanul ért... lássuk csak.

-          Archie! Csak kívánd azt, amit a legjobban szeretnél. Ami igazán boldoggá tenne. Ami... ami a legfontosabb. – jelentem ki, majd rájuk pillantok és behunyom a szememet.

Minden erőmmel koncentrálok, amikor azt kívánom, hogy John, a tökéletes pasi, aki kedves, jószívű, vicces, megnyerő, jóképű és sármos, valami csoda folytán szeressen belém. Legszívesebben elnevetném magam, olyan gyermeteg az egész, de ebben a pillanatban csak erre vágyom. Ha belém szeretne, akkor nem lenne okom tovább szerelmesnek lenni a csapodár, megbízhatatlan Oliverbe. Elvégre ki szeretne egy olyan pasit, amikor övé lehet a világ legtökéletesebb férfija is? Mit számít, hogy Oliver megnevetett és velem bármiről tudok beszélni? Az sem érdekel, hogy amikor mosolyog, a gyomromban mintha egy repülőgép osztag csinálna légi bemutatót. Az sem számít, hogy legszívesebben mindig vele lennék. Nem, ha John szeretne, akkor elfelejteném Olivert.

-          Ok, én kívántam. – jelentem be, majd megtörlöm a szememet. – Ostobaság az egész. – mondom végül, mert szégyellem, hogy sírok.

-          Én is kívántam. – feleli Gus.

-          Én is. – szólal meg Archie.

-          Akkor menjünk. - beléjük karolok, majd elindulunk a friss, ropogó hóban.