Negyedik rész - Az sms

Az esküvő után egy kis görög étteremben ünnepelünk. Még mindig nehezen hiszem el, hogy Tiff hajlandó végigcsinálni ezt az őrült színjátékot Angelo néhány csókjáért és öleléséért. Amik szintén csak a színjáték részét képezik. De Tiffany tökéletesen boldognap tűnik, így megpróbálom félretenni az aggodalmamat, mert nem akarom tönkre tenni a boldogságát. Angelo egyébként is rendes pasinak tűnik, így bizom benne, hogy nem fog szánt szándékkal fájdalmat okozni a barátnőmnek.

Odakint dermesztő hideg van, amikor elindulunk a bárba, hogy folytassuk az ünneplést. Két taxiba férünk csak be és én utazom a friss házasokkal, míg Gus és Archie egy másik taxival előre mennek. Amikor megérkezünk, a fiúkat az utcán találjuk. Úgy tűnik ma a szokásosnál nagyobb a vendégsereg.

 

-          Miért nem vagytok bent és rendeltetek piát? – kérdezi Tiff, abban a pillanatban hogy kiszáll a taxiból.

-          Tudjátok mit? – kérdezi Gus vigyorogva. – Ez a hely oylan uncsi már! Menjünk máshová. – ajánlja. Döbbenten pislogunk rá.

-          A bár? Uncsi? – kérdezem.

-          Igeeen. – feleli Archie. – És amúgy is iszonyú ez a tömeg. Még táncolnak is. És hallod ezt a zenét? Borzalmas. – sorolja. – Menjünk máshová! – jegyzi meg.

-          De mindenkinek meg akartam mutatni a férjemet. – feleli Tiff duzzogva.

-          Majd megmutatod máskor, elvégre nem egy lemosható tetkóról van szó. – vágja rá Gus nevetve.

-          Nézzük meg azt a jó kis klubot amiről mindenki beszél. – vágja rá lelkesen Archie.

Még mindig nem győztek meg minket és egyik lábunkról a másikra állunk. Nem értem, hogy mi a bajuk a bárral, hiszen ők akartak idejönni.

-          Felőlem. – sóhajt végül Tiff. – De várnotok kell, mert bepisilek. Angelo megfognád a táskámat? – mosolyog a férjére.

-          Si, amore mio! – feleli az olasz.

-          Várj Tiff, én is megyek. – jelentem ki.

-          Ne! – Gus és Archie egyszerre lépnek elém. Döbbenten nézek rájuk. Ezekbe meg mi ütött?

-          De nekem is pisilnem kell. – jegyzem meg.

-          Tartsd vissza! – vágja rá Gus.

-          Igen, ha te mész az mindig baromi sokáig tart. – állapítja meg Archie. Értetlenül pislogok rájuk, amikor kezd bennem felébredni a gyanú. Tiff bemehet, de én nem...

-          Itt van ugye? – kérdezem elcsukló hangon. A fiúk lemondóan sóhajtanak. – Nem gond. – felelem. – Már túl vagyok rajta. – hazudom.

-          Valami csajjal van. – motyogja Archie. Éles fájdalom hasít a bordáim közé és egy pillanatra elfog a hányinger. Csak pár napja, hogy vége van, ő pedig már rögtön csajozik.

-          Látnom kell. – vágom rá és utat török magamnak.

Félre lököm az utamba kerülőket és szinte berontok a bárba. Lihegve nézek körül és látom, ahogy néhányan úgy néznek rám, mintha valami eszelős lennék. Ollie az egy sarokban ácsorog, a zenegép mellett és egy dús, barna hajú lánnyal beszélget. Nevetnek és a lány a vállára teszi a kezét, hogy a füléhez hajoljon. Nagyot nyelek, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból, de mintha ettől kétszer akkorára nőne.

-          Rachel... – Gusra pillantok. Észre sem vettem, hogy követett. – Menjünk... – kéri és a kezem után nyúl.

-          Nem! – vágom rá makacsul. – Iszom valamit. – jelentem ki, majd a bárpulthoz furakodom. – Liz, egy vodkát kérek, tisztán!  - kiáltom.

-          Szia Rach! – üdvözöl a pultos. – Hű! Rossz heted volt? – kérdezi, majd rögtön elém teszi az italt. Felhajtom és megborzongok. Hátra pillantok és a barna hajú lány épp mindkét karjával Ollie nyakába csimpaszkodik.

Oda akarok rohanni, hogy lerántsam róla azt a libát, de a cipőm beakad az egyik bárszékbe és majdnem elvágódóm. Valaki utánam kap és talpra állít.

-          Gyorsan beütött az a vodka. – jegyzi meg nevetve. Már épp mondani akarok neki valami nem túl kedveset, amikor észreveszem, hogy Ollie engem néz. Lefejti magáról a barna hajú lány karját és ide indul. Ekkor nevetni kezdek és az idegen fiú karjába kapaszkodom. Ő is elmosolyodik. – Gyere részeg lány, keressük meg a barátaidat. – jegyzi meg.

-          Nem! – vágom rá. Most mit csináljak? – Táncolj velem! – kérem az idegentől.

-          Mi? – meglepetten pislog rám.

-          Kérlek! – kérem kétségbeesetten. Oliver még mindig ide tart.

-          Ok. – feleli, majd kézen fog és a táncparkett felé indulunk. A tekintetem összeakad Olliéval, aki lesújtva bámul ránk.

-          Danny vagyok. – mutatkozik be.

-          Rachel. – felelem kelletlenül. Arról nem volt szó, hogy beszélgetnem is kell vele.

-          Láttalak már máskor is itt. – folytatja, miközben próbálunk együtt mozogni a zenére. – Egyszer leöntöttél sörrel. – teszi hozzá.

-          Bocs. Nem direkt volt. – felelem és Olliera pillantok. A barna hajú lány megint ott van mellette, de most már rá sem néz. Összefont karral áll és nem tűnik túl boldognak.

-          Akkor is ezt mondtad. – válaszolja Danny, majd rám mosolyog. Ekkor nézem meg jobban először. 

Velem egy korú lehet, vagy talán még fiatalabb. Magas, széles vállú mintha valamilyen kemény sportot űzne. Az arca meglepően ártatan, majdnem gyermeki és a szemei ragyogó kékek, mint a zafír. A sötétbarna, homlokba hulló tincsektől szinte világítanak.

-          Rachel, akkor maradunk? – lép hozzánk Gus, megpróbálva túlharsogni a zenét. Dannyre pillant, aki szintén végigméri őt, majd elmosolyodik.

-          Szia! Danny vagyok. – mutatkozik be lelkesen.

-          Jó neked. – feleli Gus türelmetlenül. – Rachel? – ismét rám pillant.

-          Nem. Maradjunk. Minden ok. – válaszolom gyorsan. Gus megvonja a vállát, majd visszamegy a többiekhez.

-          Ő volt a pasid? – kérdezi a kék szemű fiú.

-          Gus? – nevetek. – Nem. Ő a lakátorsam. Gyerekkori barát. – magyarázom.

-          Aggódik érted. – állapítja meg. Erre nem válaszolok, de tudom, hogy igaza van. Ő és Archie is éberen figyelnek minket, hogy nem kell e közbelépniük.

Olliera pillantok, aki továbbra is minket néz. Irritáltnak és tehetetlennek tűnik én pedig némi elégtélt érzek, amiért most megkóstolhatja a saját főztjét. A szám véget ér, majd egy olyan latin ritmus csendül fel, amire soha életemben nem tudnék táncolni.

-          Nincs kedved inni valamit? – kérdezi Danny. Hálásan bólintok.  Igazából elég jóképű srác.

Egy öltönyös, idősebb férfi mellé lépünk a bárpultnál. Nem idevalónak tűnik ,de nyilván ismerik egymást Dannyvel.

-          Iszom még egy sört. Rachel? – rám pillant.

-          Csak egy kólát kérek. – jeletem be.

Az öltönyös alak bólint, majd rendel nekünk.

-          Ő az apád? – kérdezem gyanakodva. Danny felnevet.

-          Dehogy is. – feleli. – Nem akarsz a barátaidhoz menni? Úgy néznek ránk, mintha attól félnének, hogy a következő pillanatban eltüntetlek a köpenyem alatt és denevérré változom. – jegyzi meg, mire felnevetek. Ő is mosolyog. Újra Ollie-t keresem a tömegben, de eltűnt. Csalódottan nézük körül, amikor észreveszem, hogy a barna hajú lánnyal táncol. Ahogy együtt mozognak, az szinte zavarba ejtő.

-          Jézusom! Miért nem mennek szobára? – kérdezi valaki mellettünk.

-          Gyere, bemutatlak a többieknek. – ajánlom Danny-nek, majd kézen fogom.

Amint elhaladunk a táncparkett mellett, látom, hogy Ollie ránk sandít. A többiek érdeklődve fordulnak felénk. Tiff hang nélkül azt suttogja, hogy „cuki”, Archie pedig végigméri a fiút.

-          Srácok ő itt Danny. – mutatom be. – Danny, ők itt Tiffany, a férje Angelo, Gus és Archie. – sorban bemutatok mindenkit.

-          Az italok. – összerezzenek, amikor az öltönyös alak mögénk lép.

-          Kössz! Most mehetsz! – fordul a pasashoz.

-          Kint várjak? – kérdezi.

-          Nem. Majd hazamegyek egyedül. – feleli Danny. A pasas búcsúzásként bólit, majd lelép.

-          Ő az apukád volt? – kérdezi Archie érdeklődve. Csúnyán nézek rá, Danny pedig nem felel. Archie és Gus összenéznek, mintha valamilyen számomra érthető, szavak nélküli módon véleményt nyilvánítanának az új szerzeményemről.

Danny velünk marad. Pörgős, bőbeszédű fiú, egy kicsit talán hiperaktív. Gusszal a videójátékokról beszél, Archieval a különféle kamerákról és telefonos applikációkról. Szívem szerint ott hagynám őket, de amíg Ollie is itt van azzal a lánnyal, nem akarok egyedül maradni. Danny mellett ülök, aki időnként magyarázni kezd, nyilván azt hiszi, hogy érdekel a legújabb szuper drón ötlete, ami minden eddiginél hosszabb távon tud repülni.

-          Rachel, ezt nem gondoltad át. – jegyzi meg Tiff. – Ez sosem marad csendbe? – kérdezi. – Szerencsére Angelo inkább csendes típus. – sóhajt.

-          Azért mert a felét nem érti annak amit mondasz neki. – felelem. – Ollie?

-          Ó, még mindig néz. – válaszolja mosolyogva. – Nagyon idegesíti az a tyúk. Szerintem egy szavára sem figyel már fél órája. Nevess, mintha kocka-fiú vicceset mondott volna! – utasít. Felnevetek és végig simítók Danny karján, aki elmosolyodik és közelebb ül hozzám.

-          Az éhező afrikai árvák, vagy a napelemes energia vicces ennyire? – kérdezi Gus gúnyosan.

-          Nem, nem. Csak az egész, hogy ti ilyenekről beszéltek. – felelem gyorsan, majd Danny vállára hajtom a fejemet. - Olyan okos vagy!– jegyzem meg, mire elpirul, majd lassan átkarolja a vállamat. Kezdem magam rosszul érezni, amiért félrevezetem, de most már túl késő.

Negyed órával később Tiff után araszolok a tömegben, hogy kimenjünk a mosdóba, amikor valaki elkapja a karomat hátulról. Rémülten pillantok hátra. Ollie az.

-          Na? – kérdezem, miután a hangomra találok.

-          Mit, na? – vonja fel a szemöldökét. – Végeztél ezzel a színjátékkal? – érdeklődik nem túl kedvesen.

-          Nem tudom, miről beszélsz. – felelem. – Bocs, de most mennem kell. Téged pedig vár az új ismerősöd. – teszem hozzá.

-          Még csak nem is az eseted! – jegyzi meg.

-          Honnét tudod, hogy nekem milyen az esetem? – kérdezem mérgesen és kiszabadítom a karomat. Az ujjai helyén ijesztően forró lett a bőröm.

-          Nem hívtál vissza! – jegyzi meg szelídebben. Egy pillanatra elgyengülök a pillantásától, de aztán eszembe jut, hogy mi történt a kávézóban.

-          Miért, változott valami? – kérdezem türelmetlenül. Nem felel, csak a hajába túr és felsóhajt. – Na ezért nem hívtalak vissza. – vágom rá és faképnél hagyom.

A sírás kerülget, amikor visszamegyek a többiekhez. Gus és Archie már meglehetősen vidámra itták magukat, így tudom, hogy biztosan nem akarnak még hazamenni. Körülnézek és Olivert sehol sem látom, de a kis barátnőjét sem. A gondolat, hogy vele lépett le, szinte beteggé tesz.

-        Srácok, én hazamegyek.  – jelentem be. Angelo sajnálkozva mond valamit, amiből csak annyit értek, hogy szerinte még korán van. – Nagyon örültem, Danny! – a srácra pillantok, aki meglepetten néz rám, mintha nem értené, hogy mi ütött belém.

Gus és Archie marasztalnak, de meg sem akarom hallani őket. Felveszem a kabátomat és gyorsan átvágok a tömegen. Mielőbb egyedül akarok lenni. Ismét havazik, amikor kilépek az utcára. Feljebb húzom a kabátom cipzárját és amennyire csak tudom eltakarom az arcomat a sálammal. Jól fog esni egy kis csend.

-          Messze is laksz? – Danny hangjától majdnem felsikítok. – Bocs, sokan mondták már, hogy nagyon hangtalanul járok. – jegyzi meg bocsánatkérő hangon.

-          Mit akarsz? – kérdezem nem túl kedvesen.

-          Gondoltam haza kísérlek. – jelenti ki.

-          Erre laksz? – érdeklődöm mutatva az irányt, amerre én indulnék.

-          Nem, nem igazán. – feleli mosolyogva.

-          Akkor fogj inkább egy taxit. – ajánlom. Miért nem ért a szóból?

-          Nem hordok magamnál pénzt. – feleli könnyedén.

Egy mindent tudó sóhaj keretében végigmérem. Az apja fuvarozza és veszi a piáját, azt mondta, hogy nincs munkahelye és nem tanul sehol. Agyon mosott farmert, márka nélküli dzsekit és viseltes bakancsot hord. Tipikus életművész. Engem csak ilyenek találnak meg? 

-          Tényleg nem szükséges hazakísérned. – erősködöm.

-          Ok, akkor csak úgy teszek, mintha nekem is erre vinne az utam. És ígérem nem szólok semmit. – feleli mosolyogva.

-          Jól van. – egyezem bele kelletlenül. Attól, hogy életművész, még lehet rendes pasi.

Csendben sétálunk egymás mellett. Már szinte el is felejtem, hogy velem van. Ma nagyobb a forgalom, hétvége lévén és igazából hálás vagyok, hogy nem kell egyedül végigsétálnom a városon, mert túl sok a karácsonyi céges buliból kiszabadult részeg a környéken.

-          Hallottál már a kétéltű drónokról? – szólal meg hirtelen én pedig átkozni kezdem a percet, amikor belebotlottam.

Két saroknyit sétálunk a lakásunkig, ami alatt mindent megtudok a drónokról, kém műholdakról és a hozzájuk kapcsolódó szoftverekről, ami lehetséges. De az bizonyos, hogy sokkal többet, mint amit szeretnék.

-          Ok, itt lakom. Kössz a sétát és az infókat. – mondom gyorsan. – Majd találkozunk! – búcsúzom. Döbbenten és kicsit szomorúan pislog rám.

-          Nem akarsz behívni? – kérdezi. Felnevetek. Ez  a srác tényleg nem fogja fel, hogy nem érdekel?

-          Miért hívnálak be? – kérdezem türelmetlenül.

Elmosolyodik és a számra pillant, én pedig tetőtől talpig libabőrös leszek.

-          Szívesebben lennék egy meleg és száraz helyen, amikor megcsókollak. – feleli, majd közelebb lép. 

Egy pillanatra nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam e amit mond. Az arcom után nyúl, majd lehúzza a szám elől a sálamat, miközben a másik kezével magához húz a kabátomnál fogva. Ellenkezni akarok, de a szája már az enyémen van. A hideg ellenére forróak az ajkai, én pedig úgy érzem magam, mint a jégkocka, amit a gyertyaláng fölé tartanak.

Felnyögök, amikor a bejárati ajtó üvegfalának nyom és a lelket is kicsókolja belőlem. Ez rossz, nem helyes, nem kellene, butaság… Ehhez hasonló indokok jutnak eszembe, hogy ellökjem magamtól, de a testem nem fogad szót az agyamnak. Egy részem el akarja lökni magamtól, a másik pedig reménykedik, hogy sosem enged el.

-          Remélem, jó nagy ágyad van. – suttogja, amikor szét válnak az ajkaink. A nyakamhoz hajol és beleharap a fülcimpámba én pedig meglepetten felnyögök. Nem akarom elhinni, hogy egy megtörténik. – Menjünk be! – sürget.

Ügyetlenül, remegő kézzel próbálom kinyitni az ajtót, de a kulcs nem fordul a zárban. Danny megunja és kiveszi a kezemből, majd egy határozott mozdulattal kitárja előttem az ajtót. Megkérdezi, hogy melyik emelet melyik lakás, miközben kézen fog és a lifthez húz. Ellenkezés nélkül megmondom neki.

Amikor beszálunk a liftbe rá sandítok. Most már egyáltalán nem tűnik ártatlannak és kisfiúsnak. Úgy néz rám, mint egy kiéhezett ragadozó a zsákmányára én pedig úgy is érzem magam. Mibe keveredtem már megint?

Az ébreszt fel, hogy kényelmetlenül melegem van. Danny szorosan átölel hátulról, a mezetelen felsőteste olyan, mint egy radiátor. Óvatosan megmozdulok, mert nagyon kell pisilnem és rettentően szomjas vagyok. Ő nem ébred fel, csak a hátára fordul és békésan alszik tovább. Amikor felkelek, minden egyes porcikámban izomlázat érzek. Arra emlékeztet, amikor egyszer Gus-szal elmentünk egy crossfit edzésre.

Amikor belenézek a tükörbe, majdnem felkiáltok. A nyakam, a karom és a vállam tele van véraláfutásokkal és harapásnyomokkal. Úgy festek, mint egy tinédszer aki hét perc a mennyországban maratonban vett részt. Kisandítok a fürdőből és Danny még mindig alszik.

Közelebb settenkedem, hogy jobban megnézzem magamnak fényes nappal is. Ok, elég jóképű.  A haja hosszabb, mint amit én általában vonzónak találok egy férfin. Nyilván sportol valamit, máskülönben nem lenne ilyen izmos. A vonásai kisfiúsak és miközben alszik, egészen ártatlannak tűnik. Kivéve, hogy nem az.

Felsóhajtok, miközben felidézem a tegnap éjjel emlékeit. Miért volt vele ilyen jó? Meg kell szabadulnom tőle, mielőtt a többiek felébrednek, vagy mielőtt elgyengülnék. Ez a srác ha lehet, még rosszabb mint Oliver. Mikor megcsörrent a telefonja, azt kamuzta, hogy Elon  Musk hívta. Legalább kreatívabb kamu duma mint az „ismerős”.

-          Danny... suttogom fölé hajolva. – Danny...

-          Hm? – kinyitja a szemét egy pillanatra.

-          Kérsz kávét? – kérdezem.

-          Szólj a házvezetőnőnek, hogy csinálja meg és bújj vissza mellém. – feleli álmosan, majd hasra fordul és tovább alszik.

-          Nekem nincs... mindegy. – felelem halkan, majd felkapom a köntösömet és kilopakodom a szobából.

 

Általában, a hasonló hajnalig tartó dorbézolások után Gus és Archie legalább délig alszanak, de persze ma minkdetten ott ülnek a konyhapult mellett. Gus vizes borogatással a tarkóján, Archie pedig egy akkora bögre kávé fölött, amiben meg is fürödhetne.

-          Jó reggelt. – suttogom. – Mikor értetek haza? – kérdezem halkan.

-          Öt körül... azt hiszem. – feleli Gus. – Kávét? – kérdezi.

-          Kérek. – suttogom.

-          Miért suttogsz? – kérdezi Archie. Nem felelek, csak elveszem a bögrét és gyorsan keresek tejet a kávéhoz.

-          A dumagép utolért tegnap? – kérdezi Gus. – Amikor leléptél utánad indult. – magyarázza.

-          Mi is a neve? – kérdezi Archie. – Benny? Ja, nem Danny! Istenem, Rachel... ezt te sem gondoltad komolyan. – csóválja a fejét.

-          Mindenki követhet el hibákat. – felelem suttogva és a kávéba kortyolok.

-          Hibákat elkövetni és felszedni őket, nem ugyanaz. – állapítja meg Gus. – De örülök, hogy észhez tértél és...

-          Sziasztok! – Danny hangjától majdnem félre nyelem a kávét. Hátrapillantok és a szobaajtómban áll. Boxeralsóban.

-          Ugye ez valami vicc? – sziszegi Archie mosolyt erőltetve az arcára.

-          Ha jól emlékszem kávét említettél. – jegyzi meg Danny és közelebb jön. – Kicsim, nem láttad valahol a telefonomat? – kérdezi, miközben kiveszi a bögrét a kezemből és belekortyol. – Mennyi idő van ilyentájt? – kérdezi. Tátott szájjal bámulok rá.

-          Kicsim? – suttogja Gus döbbenten.

-          Kilenc múlt. – válaszolja Archie, miközben úgy méri végig, mint aki be akarja szkennelni a szemeivel.

-          Mi? – kiált fel Danny. – Basszus! Rohadtul elkéstem. – állapítja meg. – A francba! Nem láttad... a zoknimat? – kérdezi nevetve, majd hátrafordul, hogy körülnézzen. A hátán lévő karmolásnyomok láttán elvörösödöm, Gus pedig félre nyeli a kávét és köhögni kezd.

-          Ne mondjatok semmit! – szólalok meg gyorsan, amikor Danny eltűnik a szobában.

Fél perccel később már felöltözve bukkan fel.

-          Bébi, rohannom kell! A gépem már indulásra kész, Svájcba kell mennem a mérnökeimhez. – magyarázza hadarva. Összevont szemöldökkel nézek rá. – Tudod, az új műhold miatt, amit terveztem. – magyarázza. – Mindegy! – legyint, majd hozzám lép. – Felhívlak ok? – ígéri.

-          Nem adtam meg a számomat. – jegyzem meg morcosan, mire felnevet.

-          Engem ez nem tart vissza. – jegyzi meg vigyorogva. – Mit hozzak Neked Svájcból? – kérdezi és magához ölel.

Felsóhajtok. Egy újabb hantás kamugép, de ez a leszerelő duma minden eddigit felülmúl. Mindketten tudjuk, hogy soha többé nem látjuk egymást, de a buli kedvérért belemegyek a játékba.

-          Nos... – sóhajtom – Annyi csokoládét, amivel meg lehet tölteni egy kádat, egy hógolyót a svájci alpokból és a Cern részecskegyorsítót. – sorolom. Danny hümmög egy sort, majd bólint.

-          Az utolsót nem ígérem meg, de meglátjuk, hogy mit tehetek. – feleli. – Most rohanok! A tegnap este... – kezdi, majd elhallgat. – Életem legjobb estéje volt. – mondja végül.

-          Aha! – felelem. Ekkor magához húz és szájon csókol.

-          Szia Bébi! – búcsúzik. Bevágom utána az ajtót, majd nekidőlök.

-          Rachel te normális vagy? – kérdezi Archie tíz másodperc múva.– Úgy értem... elment az eszed? – megáll előttem csípőre tett kézzel. – Hogy történt ez? – faggat.

-          Nem tudom.  – felelem. – Elcsábított. – állapítom meg, felidézve a tegnap estét.

-          Nagyon alacsony lehet az ingerküszöböd, ha te ezt csábítónak tartod. – jegyzi meg Gus.

-          Egyébként szerintem tök helyes srác. – feleli Archie.

-          Nem azt mondom, hogy csúnya, mert én sem dobtam volna ki az ágyamból, de hogy ez mennyit beszél! – jegyzi meg Gus.

-          És láttad a bakancsát? Annyira két évvel ezelőtti. – fintorog Archie. – Legalább jó volt? – fordul hozzám érdeklődve.

-          Nem akarok túlozni... de ez volt életem legjobbja. – felelem.

-          Mindig tudtam, hogy egyszer valaki majd letaszít a tróról. – sóhajt Gus, mire grimaszt vágok rá.

-          A kis drónperverz tud valamit?  - vigyorog rám Archie.

-          Aha! – felelem.  – Már ezért megérte. Többet úgysem látom. – teszem hozzá könnyedén.

A következő héten feldíszítjük a lakást. Archie egy kicsit ismét túlzásba esik és három karácsonyfánk is lesz. Egy szuperhős témájú Archie stúdiójában, egy mézeskalácsos az ebédlőben és egy rénszarvasos a nappaliban. Mindenhová égősorokat teszünk és Gus egy üveg tojáslikőrrel állít haza a színházból.

-          Egy kicsit ezt már túlzásnak érzem. – állapítja meg Archie miközben lelógó hópelyheket teszünk a plafonra.

-          Arch’ a túlzás az délután négykor volt, amikor kitettük azt a hatalmas világító télapót a teraszra. – jegyzem meg. – Ez már mindennek a teteje.

-          Már csak azt kell kitalálnunk, hogy hova tegyünk Olafot? – jegyzi meg.

-          Szóval megrendelted az Olafot. – forgatja a szemét Gus.

-          Sajnálom. Szerintem cuki és nem tehetek róla, hogy szerinted félelmetesek a hóemberek. – feleli Archie.

-          Mondja az, aki két napig lámpánál aludt, mert megijedt egy bohóctól. – vágja rá Gus.

-          Már érzem is a karácsony szellemét. – szólok közbe. – Leugrom a boltba és veszek még ragasztószalagot, mert ez nem lesz elég. – állapítom meg.

Felhúzom a hótaposómat és a legvastagabb kabátomat, amiben kevéssé látszik a rénszarvasos kezeslábasom. A havat már eltakarították az utakról és járdákról, nagyjából csak a parkokban maradt belőle, a gyerekek örömére. Dermesztően hideg van, így alig várom, hogy visszaérjek és beülhessek egy kád forró vízbe, hogy aztán karácsonyi filmeket nézhessünk. A halk, panaszos nyávogás mégis megállásra késztet. Körülnézek, hogy honnét jöhet.

-          Cica? – kérdezem halkan. Nem látom sehol és már tovább indulnék, amikor újra meghallom a panaszos hangot. Benézek az út szélén parkoló furgon alá és ekkor észreveszem az ott kuporgó szőrgombócot. – Szia, cica! – szólok neki.

A macska ismét nyávog, majd közelebb araszol. Kinyújtom érte a kezemet, ő pedig óvatosan megszagolja az ujjaimat, majd hozzájuk dörgölőzik.

-          Gyere cicuska! – biztatom.

Kibújuk az autó alól és a lábamhoz dörgölőzik. A bundája ápolt és meglehetősen jó húsban van. A nyakában piros nyakörv díszeleg.

-          Honnét csavarogtál el? – kérdezem tőle és óvatosan felveszem. Érzem, hogy reszket. Biztosan nem kóbor macska. – Most mit csináljak veled? – kérdezem. Nem akarom itt hagyni az autók között ebben a hidegben. Ekkor megpillantom a nyakörvön lévő apró bilétát. Reménykedem benne, hogy egy cím van rajta és talán egy környékbeli házból szaladt ki, de csak egy telefonszámot látok. – Gyere, felmegyünk és telefonálunk a gazdádnak. – jelentem be, mire a cica halk dorombolással válaszol és befészkeli magát a karomba.

Michael Bublé énekel, amikor belépek a lakásba, a fiúk pedig épp a kandallót díszítik fel. Gus önfeledten énekel, Archie pedig a vlogolós kamerájával filmezi.

-          És itt van a dögös Rachel, a nagyon szexi rénszarvasos kezeslábasában, amit tőlem kapott tavaly karácsonyra. És.... és nála van egy macska. – magyarázza, majd kikapcsolja a kamerát. – Mit keres itt egy macska? – kérdezi pánikkal a hangjában. – Tudod, hogy allergiás vagyok! – kiáltja.

-          Milyen szép cicamica! – jegyzi meg Gus, majd hozzánk lép és elveszi tőlem a macskát. – Gyere ide Gus bácsihoz! – dögönyözni kezdi.

-          Az utcán találtam. Van egy telefonszám a nyakörvén, mindjárt felhívom. – felelem, majd gyorsan kibújok a kabátomból és lerúgom a csizmát.

-          Én a szobámban leszek! – jegyzi meg Archie az orra elé tapasztott kézzel, majd gyorsan felszívódik. Valójában persze nem allergiás a macskákra, ahogy a tengeri ételekre és a kivire sem.

A telefon hosszasan csöng ki, majd egy kicsit remegő, bizonytalan, idős hang szól bele. Elmondom neki, hogy megtaláltam a macskát és kiderül, hogy pár utcányira lakik innét.

-          Hála Istennek, szegény kis Bolyhosom! – kiáltja megkönnyebbülten. – Már három napja keressük. Kisurrant, amikor az unokám látogatóba jött. – magyarázza. – Annyira aggódtam érte. – teszi hozzá. – Nagyon köszönöm, hogy nem hagyta az utcán. Tudja nem fiatal macska már. – magyarázza.

-          Holnap reggel, munkába menet visszavinném. – ajánlom.

-          Nagyon köszönöm, Kedveském. – feleli az idős asszony, majd elmondja  a pontos címét.

Amikor leteszem a telefont, Gus már a konyhában eteti a macskát sonkával. A kandúr elégedetten dorombol, Gus pedig átszellemülten simagtja a puha bundáját.

-          Hasonlít Leopoldra. – meséli, felidézve a gyerekkori macskáját.

-          Lehetne macskánk. – vetem fel, miközben megvakarom a kandúr állát.

-          De az allergiám! – kiabálja Archie a szobából, mire mindketten nevetni kezdünk.

Bolyhos izgatottan fészkalódik a karomban, amikor felismeri a házat, ahol idős gazdája él. Megnyomom a csengőt, majd türelmesen várok. Pár perc mulva kattan a zár és egy aprócska, ősz hajú néni nyit ajtót, a szemében a boldog megkönnyebbülés könnyeivel.

-          Bolyhosom! -  kiáltja boldogan, majd a karját nyújtja a cicáért, aki hangos nyávogással és purrogással üdvözli gazdáját. Meghatódva figyelem őket. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg, hogy visszahozta nekem! – pillant rám. – Kérem, jöjjön be pár percre, van friss kávém és süteményem. – ajánlja.

-          Nagyon kedves, de dolgozni kell mennem. – mentegetőzöm.

-          Hát persze. – rám mosolyog. – Maguk fiatalok mindig rohannak. – teszi hozzá. – Az unokám is pont ilyen, beugrik reggel és beugrik este, de mindig siet valahová. – sóhajt. – Még egyszer köszönöm, hogy visszahozta nekem. – mondja ismét.

-          Igazán nincs mit. Vigyázzanak egymásra! – mosolygok rá.

-          Kedves, a nevét azért elárulja? – kérdezi, amikor már indulnék.

-          Rachel Ross vagyok. – felelem.

-          Az ég áldja Rachel! Remélem még találkozunk! – kiabál utánam.

-          Viszlát! – integetek neki.

Ebédszünetben Angelo látogat meg minket és friss bagelt hoz. Mindenki döbbenten figyeli, ahogy Tiff a nyakába ugrik, majd szenvedélyesen csókolózni kezdenek. Zavaromban azt sem tudom, hova nézzek, annyira belemerülnek a dologba. Szó ami szó, igencsak hitelesen alakítják a friss házasokat. Épp megigazítom Robin Hood jelmezét, amikor a telefonom rezegni kezd a zsebemben. A színfalak mögé sietek, hogy megnézhessem ki keres. Ollie az. A szívem majd kiugrik a helyéről. Vajon mit akarhat most? Már majdnem felveszem a telefont, amikor eszembe jut a barna hajú lány, aki körülötte vonaglott szombaton este. Dühösen kinyomom a telefont, majd ki is kapcsolom a készüléket.

-          Hoztam thai kaját! – kiabálom, amikor belépek a lakásba. Kis híján beleütközöm a hatalmas dobozba, ami a nappaliban áll, aztán majdnem szívrohamot kapok, mert a fiúk ott állnak a doboz mellett. – Ez mi? – kérdezem. – Archie ugye nem egy újabb karácsonyi... – kezdem.

-          Neked jött! – vágja rá Archie! – Mi lehet benne? – kérdezi mohón.

-          Nem tudom. – felelem meglepetten, majd lerakom a papírzacskót. – Nem rendeltem most semmit. – teszem hozzá. – Főleg nem olyasmit, amit ekkora dobozban küldenének.

-          Külföldről jött és két futár hozta fel. – magyarázza Gus.

-          Nyissuk ki. – indítványozom.

Megküzdünk a dobozzal, ami alaposan be van csomagolva. Több réteg buborékfólia és bélés után végre meglátjuk a lényeget.

-          Itt valami tévedés lesz. – állapítom meg gyorsan, amikor beletúrok a hatalmas csokoládékupacba. – Archie! – kiáltom, amikor a lakótársam már ki is bont egyet. – Tedd vissza, ez tuti nem a miénk!

-          Ó dehogyem! És ha valaki keresné mi semmit sem tudunk róla. – bólogat, majd elcsen egy újabb csokoládét. – Svájci csokoládé... – sóhajt.

-          Biztosan rossz címre küldték. – vonja meg a vállát Gus. – Még feladó sincs rajta, így vissza sem küldheted. – állapítja meg. Tehetetlenül bámulok rájuk és a hatalmas dobozra.

-          Ne aggódj, el fog fogyni! – Archie megveregeti a vállamat, majd belemarkol a dobozba.

Épp átöltözöm melegítőbe, amikor valaki csenget.

-          Gyorsan! Rejtsük el a dobozt! – kiáltja Archie pánikkal a hangjában. – Rachel, a píprokat! Gus, köpd ki azt a csokit gyorsan. – hadarja. – Senki sem tud semmit, ok? – kérdezi. – Nem is szoktunk csokoládét enni! – teszi hozzá, majd nagy levegőt vesz és megigazítja a haját. – Igeeen? – kérdezi, amint kinyitja az ajtót.

-          O-ó! – szalad ki Gus száján, amikor meglátjuk az egyenruhás rendőrt az ajtóban.

-          Hello! – a rendőr ránk pillant. – Itt lakik Rachel Ross? – kérdezi, majd rám pillant.

-          Ő akarta megtartani a csokikat! Én mondtam, hogy küldjük vissza! – kiáltja Archie, mire döbbenten nézek rá. – Kérem, ne tartóztasson le! – teszi hozzá. A rendőr nevetni kezd.

-          Nos, én semmit sem tudok a csokiról. – jegyzi meg. – Miss Ross! – szólít meg. – A nagyanyám, Martha Lewis kért meg, hogy keressem fel. – magyarázza. – És hívjam meg egy kávéra hálából, amiért visszavitte a macskáját. – teszi hozzá és rám mosolyog.

Érzem, hogy elpirulok, főleg mert Archie rám kacsint. Gusra pillantok, aki döbbenten bámul a rendőrre, miközben a homlokát ráncolja.

-          Én... én erre semmi szükség. – dadogom.

-          Kérem, a nagyanyám ragaszkodik hozzá. – kéri mosolyogva. – És én is, mivel az én hibám volt, hogy a macska egyáltalán megszökött. – teszi hozzá bűnbánó arccal.

-          Jól van. – felelem végül. – Én csak... felveszek valami rendes ruhát. Egy perc.

-          Bocsásson meg, én épp munkéból jövök. – válaszolja az egyenruhájára mutatva.

-          Ó, szerintem nem bánja. – jegyzi meg Gus, aki imádattal néz végig a rendőrön.

Majdnem beleütközöm az ajtóba, annyira lesokkolt az események ezen fordulata. Visszapillantok, hogy nem képzelődtem e. De valóban ott áll egy több mint jóképű rendőr és arra vár, hogy elvihessen kávézni. Mi jöhet még ma? Nyerek a lottón?

A kis sarki kávézóba ülünk be Jake Lewis biztosúrral. Missy a pultos lány széles mosollyal figyel minket, ahogy egymással szemben foglalunk helyet az egyik kétszemélyes, félreeső asztalnál.

-          Még egyszer szeretném megköszönni, hogy visszavitted Bolyhost a nagyinak. – mosolyog rám. – Ő az egyetlen társasága, mióta a nagypapám meghalt. – magyarázza. – Nagyon el volt keseredve,  amiért elveszett.

-          Kedves, idős hölgynek tűnik. – felelem, ismét elpirulva. Nem szoktam hozzá, hogy ennyit hálákodjanak nekem.

-          Igen, tényleg az. – válaszolja. – Igaz, néha egy picit erőszakos. – teszi hozzá nevetve. – De örülök, hogy itt vagyunk egymásnak. A családunk többi része Ohio-ban lakik. – magyarázza. Bólintok. – Te New Yorki vagy? – kérdezi.

-          Jersey-lány vagyok. – felelem.  – Ridgewoodban nőttem fel. Aztán idejött főiskolára. – mesélem. Ekkor eszembe jut valami. – Hogy találtál meg? – érdeklődöm, mire elmosolyodik.

-          Nos, a telefonszámodat tudtam és a nagyi megkérdezte a neved, szóval sima ügy volt. – feleli. – Ez az egyik előnye annak, ha valaki rendőr. – teszi hozzá.

Az idő szinte elrepül miközben beszélgetünk. Kiderül, hogy a színház ahol dolgozom, pont az ő körzetében van. A szabadidején egy állatmenhelyen önkénteskedik, maratonokat fut és tagja egy segélyszervezetnek, ami természeti katasztrófa sújtotta területeken épít újra házakat. A munkája részeként iskolában is dolgozik és a barátaival az ünnepek alatt több idősek otthonában és kórházban is zenélnek, ugyanis gitározik is. Ha pedig még nem említettem volna, eszelősen jóképű is. Biztos vagyok benne, hogy pokolian unalmasnak tart, amiért én nem utazom be a világot, hogy házat építsek a szegényeknek és az idősek gyámolítása is csak mostanában vált az egyik hobbimmá.

-          Köszönöm a kávét és a beszélgetést. – mosolyogok rá, amikor hazakísér. – Sosem beszéltem még rendőrrel, kivéve amikor letartóztattak tiltott kéjelgésért és drog árusításért. – jegyzem meg. Döbbenten pislog rám, így elnevetem magam .  – Csak vicceltem. – vágom rá gyorsan, mire ő is nevetni kezd.

-          Őszinte leszek, egy tizenkét órás műszak után a legkevésbé sám vágytam rá, hogy kávézni vigyek egy bolond lányt, aki macskákat szed össze az utcáról, de ez volt a nap legjobb része. – válaszolja, mire elpirulok. Mindketten megállunk az ajtóban. Nem tudom mit kellene mondanom.

-          Hát, akkor jó éjt! – búcsúzom.

-          Jó éjt! – köszön el mosolyogva.

Bemegyek, és amikor visszapillantok az üveg ajtón keresztül még mindig ott áll. Integetek neki, majd beszállok a liftbe és össze-vissza nyomkodom a gombokat, mert teljesen meg vagyok keveredve.

-          Hát itt vagy! – állapítja meg Archie amikor belépek az ajtón. – Azt hittük már tényleg letartóztatott. – forgatja a szemét.

-          Mit csináltatok ennyi ideig? – kérdezi Gus kíváncsian.

-          Kávéztunk. – felelem mosolyogva. – A szobámban leszek. – teszem hozzá, majd faképnél hagyom őket.

-          Rach, az az én szobám. – emlékezetet Gus.

-          Ja! Persze, bocsi. – vágom rá elvörösödve.

Ledőlök az ágyra és felsóhajtok. Jake annyira kedves srácnak tűnik. Bárcsak lett volna elég merszem elkérni a számát! De hát én is csak egy jótékonysági projekt voltam neki, hiszen ő maga mondta, hogy esze ágában sem volt bolond macskás lányokkal kávézni. Vajon lúzernek tartana, ha bejelölném Facebookon? Meg akarom keresni, de Jake Lewisra körülbelül hatszáz találatot ad ki, így félre dobom a telefont. Tiszta bolond vagyok. Úgysem látom többet.

Egy kicsit elbólintok és amikor felébredek a telefonom sms hangjára, hirtelen azt sem tudom, hogy milyen napszak lehet. Az éjjeliszekrényen lévő lámpa ég. Körülnézek és az ablakon túl az éjszakai New Yorkot látom. A nappaliból nem hallatszik tévé vagy beszélgetés hangja. A telefonom képernyőjére pillantok és bőven éjfél után jár az idő. Még mindig az utcai ruhám van rajtam.

Megnyitom az üzenetet, ami egy teljesen ismeretlen számról érkezett.

„Csak az ajkaidra tudok gondolni. Tönkretettél.”

-          Mi a franc? – suttogom magam elé. Biztosan téves számra küldték el, mert én egészen biztosan nem ismerek olyat, aki ilyen szenvedélyes üzenetet küldene nekem. Olyat sem ismerek, akinek oka lenne ilyen üzenetet küldeni nekem. Sajnos.

Gyorsan lezuhanyzom és pizsamát veszek, majd visszafekszem az ágyba, de az álom már messzire elkerül. Újra elolvasom az üzenetet és valamiért Ollie-t képzelem magam elé. Kivéve, hogy ő sohasem írna nekem ilyet.Azt hiszem...